Interjú Farkas Csilla kolozsvári forradalmárral

Óriási megtiszteltetésben volt részem! Online találkozhattam Csillával, aki személyesen átélte a kolozsvári december 21-ei eseményeket. Sokat hallottam és olvastam erről a napról, ezért nagyon kíváncsi voltam, mi is az igazság minderről. Ugyanakkor azt is tudni szerettem volna, milyen erő hívta ki a nagy tömeget az utcára. Csodálom bátorságát, hogy szembe mert nézni az elnyomó kommunista diktatúrával.

Farkas Csilla Ildikó, akit ma már férje után Horváth Csilla Ildikónak hívnak, 1989-ben még alig volt 18 éves. 1989. december 21-én délután részt vett a Főtéren levő könyvesbolt környékén forrongó eseményeken. Ő akkor úgy érezte, hogy kötelessége ott lenni, nem is gondolt akkor arra, hogy megsebesülhet és forradalmárnak fogják nevezni pár nap múlva. Ott volt, mert úgy érezte ott a helye.

Csilla sokáig hordta a lábából kiszedett golyót a nyakába akasztva 

(A fénykép Horváth Csilla tulajdona)

Találkozásunk elején arra kértem mesélje el mire emlékszik a december 21-ét megelőző események közül. Elmesélte, hogy édesapja, ki Temesváron élt, telefonált december 19-én. Figyelmeztette, hogy nem vicc mindaz ami ott történik, hogy vigyázzon magára, mert kezd eldurvulni a helyzet, fegyvert használnak Temesváron. Arra kérte, ha lehet, ne menjen ki az utcára, mert Kolozsváron is eldurvulhat a helyzet.

-És hogyan tervezte el a december 21-ét? Mi történt ezen a napon?- kérdeztem tőle.

-December 21-ére, a közelgő karácsonyi ünnepek miatt, vásárlást terveztem barátommal, későbbi férjemmel. Mikor a Főtérre érkeztünk megláttuk a nagy, feldúlt tömeget. Mindenki kiabált. Eszembe jutott apám intelme, hogy veszélyes ott tartózkodni, el akartam onnan menni, de féltettem barátomat otthagyni. Ő maradni szeretett volna, így én is maradtam. Elvegyültünk a tömegbe. Hamarosan megjelent a katonaság is felfegyverkezve. A Jókai út elején felsorakoztak, több fiatal eléjük állt és azt kérdezték tőlük: „Most mi van? Ránk akartok lőni?” Călin Nemeş, fiatal színész, levetette ingét, s csupasz mellére mutatva kiáltotta: ,,ide lőjetek!”. Ezzel elindult a golyószórás. Azt hittük, hogy csak vaktöltények, hogy csak ránk akarnak ijeszteni, de körülöttünk hulltak az emberek. Senki se számított erre. Az állam kirendeltjei célzás nélkül, a levegőbe, épületekre és az emberekre egyaránt lőttek -emlékezett vissza Csilla.

Elmesélte, hogy látta amint Călin Nemeşt meglőtték, majd mellette esett össze Szabó Attila, Matiş Lucian. Hullottak az emberek. Csilla több osztálytársa is a Főtéren volt. Egyiküket, Tamás Burgya Józsefet, aki három sorral állt előtte meglőtték, és rögtön meghalt.

-Milyen érzés volt látni, ahogy az emberek mellette elveszítik életüket?

-Nagyon megrázott, megrémültem, átvillant a fejemen, hogy engem is eltalálhattak volna a golyók, én is meghalhattam volna. De, egyszer csak egy forró fájdalmat éreztem a lábamban, feleszméltem, hogy meglőtték. Nem volt olyan fájdalmas, mint ahogy az ember elképzeli. Engem többször is megrázott az áram, és egy ahhoz hasonló érzés uralkodott el rajtam. Egy olyan forróságot éreztem, mint ahogy keresztülmegy a testeden az áram, de nem egy olyan fájdalom, mint ahogy a filmekben mutatják. Utána, a következő napokban nehezebb volt, fájdalmasabb volt, de abban a pillanatban nem tűnt elviselhetetlennek. A golyó egy oszlopról vagy egy épületről pattanhatott vissza. Egy bokorhoz szaladtunk a barátommal, hogy tövében meghúzzuk magunkat a golyózápor elől. Ott volt egy hölgy, aki románul azt mondta, hogy ne féljünk, mert csak vaktölténnyel lőnek. „Na, ha úgy gondolja, akkor nézze meg a lábamat!”-mondtam neki. Ránézett a lábamra és elájult. Az is lehet, hogy meglőtték és azért esett össze, nem tudom, mert többet soha se láttam.

Megtudtam Csillától, hogy a golyó teljesen áthatolt egyik combján, folytatva útját a másikba, ahol combcsontjába fúródva állt meg. Szinte biztos, hogy az izgalom, az adrenalin adott erőt és segítette, mert saját lábán jutott biztonságba a kocsiig és utána haza a barátjához. Az utcán sorban állva álltak a tüntetők, ijedt emberek szaladgáltak. Láttak összeesett embert, akihez senki se szaladt hozzá. Hazaérve kisült, hogy a remélt segítség elmarad, ugyanis orvos szomszédjuk félelemből vagy kommunista-barát érzései miatt nem volt hajlandó sebeit ellátni, így máshova kellett menjenek. Jelenleg ott laknak volt barátja, mostani férje családi házában, és a mai napig ott él a szomszédban ez az orvos, de nem beszélnek vele, mert nem segített rajta, tőle nyugodtan meghalhatott volna.

-Így elvittek Szabó doktornőhöz. De közben otthon kerestek, de mivel nem volt otthon senki, betörték az ajtót. A zajra kijött a szomszédasszony és mondta nincs itthon senki. Ráfogták a fegyvert és mondták ne bámészkodjon, hanem azonnal húzza el a csíkot, csukja be az ajtót, ha nem akarja, hogy őt is lelőjék. Nagyon jó, hogy nem mentem akkor haza, mert azokról, akiket aznap összeszedtek többet soha senki se hallott semmit.

-De honnan tudták, hogy hol lakik, hol kell keressék?

-Onnan, hogy mikor menekültünk a Főtérről, akkor a Deák Ferenc utcában, amit azóta az 1989-es decemberi események miatt Hősök utcájának, vagyis románul Eroilor-nak hívnak, megállított minket két rendőr. Elkérték személyi igazolványunkat.

Megtudtuk, hogy nem sokkal később, felhívták akkori munkahelyét, a Faipari Vállalatot. Közölték a parancsot, munkaszerződésének felbontását követelték a forradalmi tevékenysége miatt. Anyja is ott dolgozott, ő vette fel a telefont, és nagyon megrémült, azt hitte, lánya meghalt. Egy órával a lövés után, már otthon keresték őket.

-Nagyon nagy szerencséje volt, de mi lett a meglőtt lábaival?

-Mint mondtam, mivel a szomszéd orvos nem nyújtott elsősegélyt, elmentünk egy másik orvosnőhöz. Az nem volt otthon, de neki már kedvesebb szomszédjai voltak. Egy közös udvaruk volt az orvosnővel és ott bújtunk meg egészen másnap reggelig a barátommal. Az volt az érdekes, hogy szerencsém volt! Amíg vártuk, hogy Szabó doktornő hazajöjjön, híre ment az utcában, hogy egy sebesült van a házban. Átjött a szomszéd házból egy idős bácsi, aki mindkét világháborúban szanitéc, egészségügyi katona volt. Azt mondta, hogy halaszthatatlanul ki kell tisztítani a sebet. Ezt ő tette meg, kért egy gézdarabot. Kérdezte oxigénes víz van-e. Nincs. Rivanol van-e? Nincs. Szesz van? Az volt! Bemártotta a gézdarabot a szeszbe, bedugta a golyó által okozott lyukba és jobbra-balra mozgatva kitakarította a sebet. Ezután a barátomra bízott, mindent elmondott, hogy hogyan ápoljon. Később mondta Szabó doktornő, hogy ez mentette meg a lábamat. Ha ő nincs, akkor lehet nem lenne ma lábam. Kioktatta férjemet, Botit, hogy mit kell nézzen, mikor kell engedjen a szorítókötésen.

-Hogyan műtötték meg a lábát?

-Másnap elmentünk a kórházba a doktornő férjének a segítségével, a Mikó utcába, az 1. számú Sebészeti Sürgősségire, ahol megműtöttek. A bal lábamon két lyuk volt, átment rajta a golyó, ami a jobb lábamban állt meg. Egyik lábamon össze kellett varrni a sebet, a másikat meg kellett műteni, hogy kiszedjék belőle a golyót. Műtét után egy lepedőbe fektettek és ráírták a kórlapomra, hogy átvisznek az újraélesztő terembe, amíg magamhoz térek az altatásból. Közben a jövendőbeli férjem és apósom megfogta a lepedőt és kivittek a kórházból. Látva ezt a kórházi alkalmazottak, azt hitték, hogy meghaltam és így került nevem a forradalomban elhunytak listájára. A mai napig meg van a papírom, hogy meghaltam. A nevem ott volt sokáig, több éven át, a forradalmi sebesültek listáján, de az elhunytak között is.

-Nagyon érdekes történet! Mennyi ideig gyógyult a lába?

-Két hét alatt sikeresen felépültem. Fontos megemlíteni, ahogy Szabó doktornő is elmondta, ha az idős bácsi nem lett volna, lehet már nem lennének lábaim.

Meghatóan mesélte Csilla, hogy vissza akart menni barátjával az idős bácsihoz, megköszönni mindazt, amit érte tett, de sajnos nem találták meg,. Bementek a doktornőhöz és kérték vigye át őket a bácsihoz, de mondta, hogy már nem él.

A rendszerváltás után Csillának és barátjának többszöri kihallgatásokon kellett részt venniük. A második kihallgatáson elvették Csillától a nyakába akasztott golyót.

-Azt mondták, hogy ez tárgyi bizonyíték és a helyzet megvizsgálása érdekében nem maradhat nálam -mondta Csilla- tény, hogy azóta kiderítették, milyen fegyverből származik a golyó, de nem tudom ki lőtt meg. Nem tudom ki volt a hibás, ki lőtte meg a lábam. Nem árulták el nekem a mai napig. Már belenyugodtam, hogy soha se fogom megtudni, ki és miért lőtt belém.

-Tartja-e a kapcsolatot azokkal, akikkel a sors összehozta ezen a napon?

-Igen. A forradalmi sebesülteket mind ismerem. Gyakran találkozunk.

-Láttuk, hogy a halottak listáján van egy 6 éves gyermek.

-Igen. A szülei megmenekültek. De lőttek a levegőbe is, az épületekbe is. Az eltévedt golyók össze-vissza repültek és azt is eltalálták, akire nem céloztak.

-Milyen érzés volt ott lenni?

-Őszintén mondom, félelem töltött el, amikor megláttam az első halottat. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy megúsztam, de ki tudja a következő golyó hova megy. Örvendtem, hogy nem én voltam. Most büszke vagyok rá. Bár 18 éves fejjel nehéz volt felmérni a helyzetet, azt sem tudtam mibe mászok bele.

-Milyennek találja a mostani Kolozsvárt a hajdanival összehasonlítva?

-Ha csak arra gondolok, hogy régebb nem volt szabad semmit se mondjál, mert lehet valaki féreérti,  Ceauşescu-ellenesnek találja vagy rendszerellenesnek, és akkor megtorolják ezt, akkor csak azt tudom mondani, hogy jó, hogy vége a kommunizmusnak. Állandóan kellett remegjél nehogy féreértsék, ha mondasz valamit. Nagyon sok volt a besúgó, a szekus. Senkiben sem lehetett megbízni. Az, hogy nem volt élelem, az nem zavart annyira, de az, hogy nem bízhattál senkibe, még barátaidba sem, mert nem tudod ki jelent fel, az nagyon rossz volt. Az embereknek elfogyott a türelmük. A terrort nem lehetett már elviselni. Az üzletekben csak 3-4 termék volt, só, konzerv, hal, ásványvíz például. De mint mondtam, nem az éhezés zavart, hanem az, hogy nem bízhattál senkibe se!    

-Ha vissza mehetne az időben, akkor megtenné-e még egyszer ugyanezt?

-Igen, másodszor is megcsinálnám! Ugyanúgy mindent! Gondolkodás nélkül! 

 Nagyon szépen köszönöm, Horváth Csillának, hogy elvállalta ezt az interjút és minden kérdésemre válaszolt. Megtiszteltetés volt vele találkozni. Tudom, hogy nem bánja a történteket, büszkén tekint vissza rájuk, gondolkodás nélkül kiállt a szabadságért és ha kell bármikor megteszi. Megtanultam tőle mit jelent bátran kiállni egy hitért és az igazságért. Példát mutatott arra, hogy érdemes küzdeni és reménykedni! Az ilyen embereknek, mint Csilla, köszönhetjük, hogy ma demokráciában élünk és szabadon!

Tanonci Csipet (A)

2021. január 12.